Manó a hegyen
2010.02.25. 10:29
Ahogy ígértem - állítólag illik betartani őket - jöjjön az első versenybeszámoló, frappánsan a 2009-es év első komoly versenyéről, az orfűi eXtreme Duatlonról. Május 9-én volt a verseny, és a korai időpont ellenére a rajt időpontjára 34 fok lett, tűző nap, és gatyarohasztó meleg. Ez - mint később kiderült - rutintalanságommal párosulva kellemetlen élményeket okozott a verseny során.
Bár az időjárás megengedte volna az úszást is akár, de hát kiírás szerint ez egy duatlon verseny volt, amelynek távja: 10 km futás - 40 km bringa - 5 km futás. A verseny nevében az "extrém" megnevezés nem véletlen. A triatlon és duatlon versenyeken általában nem szokott a rendezőség komoly szintemelkedéseket beiktatni sem a futáson, sem a kerékpár útvonalán. Nos, ez itt nem így van, mint talán sejteni lehetett a bevezetőből. Mind az első futásnál, mind a kerékpárnál felviszik az útvonalat egy brutális emelkedőre, az ún. Manó-hegyre, sőt bringánál összesen háromszor kell felmászni a siratófalon, és így 1.300 m szintkülönbséget kell megtenni a verseny során. Ez kicsivel több, mint a Kékesre felfutni, felbringázni... De sebaj, hiszen ezért jöttünk (?). Mivel ezen sport szépségeivel Gabi barátommal együtt csak 2008-ban kezdtünk ismerkedni, 40 évesen, és a téli alapozásunk is nagyjából kimaradt, újdonsült edzőnk, Gyuri kissé furán nézett ránk, mikor tájékoztattuk indulási terveinkről. Csak annyit mondott, hogy szerinte nem biztos, hogy ezzel a versennyel kellene kezdeni, és reméli, hogy nem veszi majd el a kedvünk a triatlontól. Ilyenkor a tapasztalatlan ember elmondja magának az összes hülye sztereotípiát, hogy teher alatt nő a pálma, meg hogy ami nem öl meg, az keménnyé tesz, stb. De a valóságban ez másképp játszódik le benned a pályán, inkább olyanokat mondasz magadnak, hogy "de mit is keresek én itt", meg " de mér' is csinálom én ezt"... Aztán beérsz a célba, és - miután magadhoz tértél - elfog egy jóleső érzés: megcsináltam.
De vissza a versenyhez! A rajt előtt megbeszéljük Gabival, hogy nem lőjük el magunkat az elején, hanem egy szép kényelmes 5:30 és 6 perc közötti kilométereket futunk, taktikusan, nem nyerni akarunk, ugye, hanem részt venni. A rajt után természetesen elragad minket a hév, Gabi hiper-szuper GPS-es órája csipog az első kilométer után, amit 4:30 körüli idővel sikerül futnunk. Mindketten ugyanarra gondolunk: meglesz ennek a böjtje. Rákanyarodunk a gonosz Manó hegy kaptatójára, itt már nem kell félni, hogy túl gyorsan futunk, örülünk, hogy egyáltalán fel tudunk futni. Lefelé kellemesebb, visz a lendület. Visszaérve a tópartra, vár ránk majdnem egy teljes tókör. A hőség és az emelkedő sokat kivesz belőlünk, én a magam részéről a 10 km végére nem igazán értem, hogy fogok én még 40 km-t bringázni, utána meg még 5 kilcsit futni? Végül is 56:46-tal érkezünk be egyszerre a depoba, ez 5:41-es km átlagot jelent, ami nem is olyan rossz(?) a siratófallal együtt. Rutintalan, több mint 3 perces öltözés után nyeregbe pattanunk, én még izgatott vagyok, mert nem tudom, mi vár rám. Ezen a versenyen még remek KTM trekking biciklimmel indultam jobb híján, a verseny végén a depoban az egyik profinak kinéző versenyző meg is kérdezte, hogy "te figyelj, ezzel nem nehezebb? "de igen" - válaszoltam. Bár mások azt is mondták, hogy "jaa, így könnyű, hogy elöl három tárcsád van!". Hát én nem éreztem könnyűnek. Ismét csak rutintalanságomra kell hivatkoznom a következő percek ecsetelésénél, ugyanis a kezdő futás, a hőség, és az extrém emelkedő ellenére sem ittam eleget, és ennek rögtön az első körben a kárát láttam a siratófalon. Ahogy tekerek felfelé, az emelkedő egyre meredekebb, én meg egyre kapcsolgatok vissza, aztán egy idő után nincs hova feljebb kapcsolni... már a legkönnyebb fokozaton megyek. Egyszer csak érzem, nincs tovább. Körbenézek. Nem szégyen a tolás, úgyhogy leszállok, és a legmeredekebb részen feltolom a vasparipát. Hurrá, lankásodik a terep, akkor visszapattanok a nyeregbe. Nos, ez rossz döntés volt. Pont sikerült is a cipőmet a pedálba visszaklikkelni, amikor villám csap a bal vádlimba: görcs. Szelíden dőltem el, mint a fák, akárcsak a Kisherceg. Bringástul, berögzített lábbal dőltem be az árokba, szerencsére magas fű volt, egész kellemes volt beleesni. Na ez volt az a pillanat, amikor egy hajszál választott el attól, hogy azt mondjam, na ebből elég, legurulok a célba, aztán megvárom Gabi barátomat, és közben iszom egy sört. Ahol nagy a szükség, közel a segítség, a nézők közül odaugrott hozzám egy lány, és mondta, hogy segít, mert ő masszőr, és megmasszírozta a vádlimat. Majd annyit mondott: ne add fel, menj tovább! Én ezt isteni sugallatnak tekintettem, úgyhogy innentől kezdve nem volt erkölcsi alapom feladni a versenyt. Kiittam kulacsom tartalmát (persze, hogy egy kulaccsal indultam a versenyen), és újra nekiindultam. Nem részletezem további szenvedéseimet, a hátralévő körök megtétele során egyfajta rezignáltság vett rajtam erőt, és már csak arra koncentráltam, hogy beérjek a depoba. Gabitól végérvényesen akkor maradtam le, mikor az egyik kör során észrevettem egy vízcsapot az út mentén, ahol megálltam, és bőségesen beittam, és felfrissítettem magam. Volt még egy, a kedélyemet negatívan befolyásoló esemény, nevezetesen, mikor a második fordulómat tettem a Manó-hegy tetején, a nyilvánvalóan bátorítani akaró rendező utánam kiáltott, hogy már csak le kell gurulnom a depoig, de felvilágosítottam, hogy mi még egyszer látjuk egymást a harmadik körben. Szegény, azt hitte az eltelt időt látva, hogy ez már csak a harmadik köröm lehet... Végül csak beértem a depoba, ahol nekiindultam a verseny utolsó szakaszának. Röviden erről csak annyit, hogy magam sem hittem már, hogy valaha célba érek, de végül 3 óra 45 perc után átszakítottam a képzeletbeli célszalagot.
A beérkezés öröme mellett a másik legnagyobb élmény a versenyzőknek járó, bográcsban főtt gulyás elfogyasztása volt... Idén május 8-án vár ránk ismét a Manó-hegy, bár ezúttal a rendezők a futást nem viszik fel a hegyre, úgyhogy "csak" a bringával kell háromszor felmászni a siratófalon. Már alig várjuk! Sőt, az idei középtávú triatlon verseny úgy tűnik, Zánka helyett Orfűn kerül megrendezésre: 2 km úszás - 83 km kerékpár - 18 km futás a táv!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
futballistafeleség · http://www.hugipakk.blog.hu 2010.03.03. 22:11:31
Vagy ha én is 40 leszek, megtudom?;)
No, azért csak így tovább! És ha szabad kérni, kicsit több sortörést, mert jojóztak a szemeim az olvasásnál...
Amikor annak idején elkísértünk a tájfutó versenyekre, már akkor sem értettem, mit élvezhet az ember a futáson, még ha szép környezetben is zajlik. Hiába, az én ízlésemhez a játékos sportok állnak közelebb...
David Brent 2010.03.03. 22:17:31
Majd felveszek egy tördelőt.
*Bogárka* 2010.03.04. 09:13:03
Nem tudni ezt... De a mosoly, amit a versenyek után az arcán látsz, mindent megmagyaráz!
(Ezt rögtön a pihenéssel-önmagaösszeszedésével-ésfeltöltésével egybekötött egy-két órás grimasz után lehet felfedezni... :)