From hell

2013.09.03. 16:00

Kicsit elhanyagoltam a blogomat az elmúlt három évben, úgyhogy épp ideje volt, hogy megtörjem ezt a tendenciát, és megírjam a beszámolómat a 2013-as nagyatádi Ironman-ről.

Hol is kezdjem? Talán ott, hogy 2010-ben páros váltóban teljesítettem a klasszikus távot, és akkor megfogadtam, hogy következő évben én is Ironman leszek. Sajnos ez nem sikerült, mert egy betegség megakadályozott benne. Egy makacs felső légúti betegség kapcsán végül 2011 elején asztmát diagnosztizáltak nálam, miután egy éjszaka majdnem megfulladtam. Nem megyek bele mélyebben a betegségem részleteibe, elég annyi, hogy kaptam állandó használatra egy szteroid alapú inhalálós gyógyszert, amit azóta is használnom kell naponta kétszer a tünetmentes létezéshez, de legalább azóta az adagon már csökkenteni tudtunk. Így végül is csak IronGaben barátomnak szurkoltam a pálya mellett és Vikivel, feleségemmel együtt segítettünk neki második Ironman-je teljesítésében.

Aztán 2012-ben nekikezdtem életem első IM felkészülésének. Minden mínusz fokban, hóban megtett lépés, minden szenvedés közben csak az a kép lebegett előttem, amikor átfutok Nagyatádon a célkapun. Úgy éreztem, Gabi barátom segítségével egyre közelebb kerülök a hőn áhított célhoz. Aztán beütött a krach. Az úgy kezdődött, hogy csináltunk egy olyan kombót, hogy a hatvani sprint versenyről egyből lementünk a Balatonra, hogy még aznap délután becsatlakozzunk barátainkhoz az Ultrabalaton nonstop váltójába... szóval itt 24 óra leforgása alatt futottunk kb. 60 km-t, egy kis úszással és bringával megspékelve. Ez - mint utólag kiderült - kissé megterhelte a futóművemet. Nem sokkal ezután, pontosan négy héttel az IM előtt indultam egyik kedvenc versenyemen, a Vasi Vasemberen. Itt a futás megkezdése után nem sokkal elkezdett fájni az Achillesem, ami végül odáig fajult, hogy mire sántikálva célba értem, a jobb bokám mögött az ín körül a lábam a kétszeresére dagadt és pokolian fájt. Mivel járni is nehezen tudtam, innentől a felkészülésem leginkább a biciklizésre koncentrálódott. Achillesemet folyamatosan kentem csodakrémekkel, jegeltem, borogattam, és leginkább pihentettem. Egy héttel a verseny előttig odáig jutottam el, hogy kocogni már tudtam, kisebb láb érzékenységgel. Mivel már minden le volt szervezve - nevezés, szállás előleg fizetés, stb. - úgy gondoltam, bevállalom a versenyt, legfeljebb majd lesétálom a maratont a végén. A Nagy Napon a hajnali fény már ott talált engem a Gyékényesi tó partján, aztán már csak azt vettem észre, hogy úszom a tóban életem első Ironman-jén. Az úszás rendben lement, utána a bicaj is, sőt nagyjából a tervezett idő közelében is voltam. Aztán elkezdődött a futás, aminek félelemmel vegyes várakozással és izgalommal indultam neki. Kb. 15 km-ig számomra is meglepően jól ment a dolog, éreztem az Achillesem, de fájni nem fájt. Aztán 20 km környékén megjelent a fájdalom. Először csak gyengébben, majd lépésről-lépésre egyre erősebben. A hetedik kör már egy kínszenvedés volt. Futni már nem tudtam, és minden lépés fájt, már a séta is nehezen ment. A hetedik kör végén leültem, és azt mondtam Vikinek, hogy nem tudok tovább menni. Végül fél óra pihenés után meggyőzött, hogy próbáljak még egy kört menni, aztán meglátjuk. Nekiindultam a 8. körnek, de addigra már felőrölt a fájdalom és valószínűleg fejben már feladtam, a lábaim még vittek, de az akaratom már megrendült. Beértem a 8. körből, elzokogtam magam, és mondtam Vikinek, hogy nem bírok tovább menni. Még egy darabig győzködött, de aztán látta, hogy nem csak nyavalygásról van szó, tényleg feladtam. Lélekben és fizikailag is. Óriási csalódás volt. Már csak 3 kör, kb. 11,5 km volt csak hátra, és 13 óra 14 percnél kiálltam. Ha csak a távot nézzük, a 95%-át megcsináltam az IM távnak, de ez nem vigasztalt egyáltalán. Keserű és szomorú gondolatok között utaztunk haza másnap. Leszek-e még Ironman?

Ilyen előzmények után, ha lehet még inkább vágytam arra, hogy 2013-ban végre én is teljesítsem az IM távot. Úgy gondolom, idén minden eddiginél lelkiismeretesebben és keményebben edzettem önmagamhoz képest, rövid - 4 éves - triatlonos pályafutásom alatt idén edzettem a legtöbbet. Amit 45 évesen, család mellett, két kis gyerekkel, napi 9 óra munka mellett el tudtam végezni, azt megtettem. Biztos lehetett volna többet is, erre volt energiám, időm, pénzem. Így is rengeteg segítséget és támogatást kaptam a családomtól (a lemondásokról nem is beszélve), és IronGaben barátomtól. Nem írtam magamnak, de nagyjából 1.500 km futás, 2.500 km bringa, és elhanyagolható mennyiségű úszás került be a kalapba, de hogy mit húzok ki belőle 2013. július 27-én, az még kérdéses volt. Szerencsére idén komoly sérülés nem hátráltatta a felkészülésemet, eltekintve egy "kisebb" gerincbántalomtól, egy foci közben - mint utólag kiderült - elcsúszott egymáson a 4-es és 5-ös csigolyám, ami szörnyű derékfájást okozott hónapokig, míg rávettem magam, hogy elmenjek ortopéd orvos barátomhoz, aki aztán 1 másodperc alatt helyre tette szétcsúszott gerincemet egy mozdulattal... nem kellett volna ennyit várni. Ez is egy tanulság. Szóval már egy héttel előbb lementünk Gyékényesre a már januárban lefoglalt tóparti apartmanházba. Idén is elkísért feleségem, Viki, 7 hónapos kisfiam, valamint apósom és anyósom is, teljes volt a segítő csapat! Nagyon jó formában éreztem magam, az IM előtti utolsó versenyemen, kedvenc Vasi Vasemberemen, ideális időjárási viszonyok között PB időt mentem olimpiai távon, 10 percet javítva eddigi legjobbamon! Jók voltak az előjelek. Szombat hajnalban bringával gurultam ki a rajthoz, házunk kb. 1km-re volt a starthelytől. Bedepóztam a biciklit, imádkoztam még egy utolsót, hogy ne kapjak majd defektet, mert életemben nem cseréltem még belsőt, és bár kaptam tartalékot Gabi barátomtól, de nagy bajban lettem volna, ha nekem kell kicserélnem. A rajtnál kihúzódtam a jobb szélre teljesen, elkerülve a verekedést. Nem vagyok jó úszó, és úgy döntöttem, hogy mellben úszom végig az egészet, mert abban magabiztosabb (és gyorsabb...) vagyok, mint gyorsúszásban. Tavaly gyorsban úsztam az első kört, aztán a másodikra váltottam mellre, és a második köröm gyorsabb lett mint az első... ez van. Rögtön az úszás elején sikerült ráállnom egy jó tempóban mellező versenyzőre, akinek a lábvizén tudtam maradni végig a két körön át. Vicces volt, volt hogy 10-en vonatoztunk egymás mögött mellben, a fejek le-föl, mint a dugattyúk... Végül 1:18-as idővel jöttem ki a vízből, alig 3 perccel Gabi mögött, amin meg is lepődtem, mert ez 5 perccel jobb volt, mint a tavalyi úszásom, pedig akkor jártam úszó edzésekre is... Egy kapkodás mentes depózás után vágtam neki az első 75 km-nek. A természetvédelmi területen átvezető szép út már ismerős volt, útközben jól eső érzéssel töltötte el a szívemet az aszfaltra felfestett biztatás (köszönjük lányok!). Már Nagyatád előtt nem sokkal éreztem, hogy nagyon meleg van, ami miatt már egész héten aggódtam, mert a Balatonman féltávján végérvényesen kiderült számomra, hogy nem bírom a kánikulát. Az első 75 km nagyjából úgy sikerült, ahogy terveztem, 31,5 km/h volt az átlagom, és az első kis körnek még abszolút frissen vágtam neki. Aztán már az első kis körben éreztem, hogy valami nincs velem rendben. Apró hidegrázások futottak végig rajtam, de ezt nem gondoltam még vészesnek. Ettem, ittam folyamatosan, és locsoltam magam a frissítőknél és útközben is a vizes kulacsból. A második kis kör előtt megálltam egy pillanatra Vikinél, felvettem a frissítést, és nekivágtam a következő 35 km-nek. Sajnos a második körben a hidegrázásaim egyre erősödtek, és egyre rosszabbul éreztem magam. Mire beértem a második körből, alig tudtam leszállni a bringáról, olyan rosszul voltam. Folyamatosan rázott a hideg, szédültem, az ájulás környékezett. Lefeküdtem az árokpartra, egy fa árnyékába, és kb. egy órát agonizáltam magamban, míg Viki próbált lelket önteni belém és kaját belém diktálni. Ott ültem, a külvilágot, és Vikit csak homályosan érzékeltem, és arra gondoltam, hogy megint fel kell adnom, gyengének és betegnek éreztem magam. Hogy végül mégiscsak elindultam, abban nagy szerepe volt Vikinek, és annak a férfinak, aki valamelyik versenyzőtársam segítője volt, és odajött hozzám, megnézte a pulzusomat, jeget adott, és azt mondta, menjek ki az utolsó körre, tekerjek végig lassan rajta, aztán majd meglátom, szerinte nem lesz bajom, menni fog (ezúton is köszönöm neki, sajnálom, hogy nem kérdeztem meg a nevét, vagy hogy kinek segít). Egy óra fetrengés után - 12 óra 30-as tervezett időmet fejben elengedve - nekiindultam az utolsó körnek, és ahogy a kedves ismeretlen tanácsolta 20-25 km/h tempóval végiggurultam az utolsó 35 kilométert. Magam is meglepődtem, hogy nemhogy nem lettem rosszabbul, hanem kicsit jobban is lettem, a rosszullétek már csak időnként, hullámokban törtek rám. Ekkor egy kicsit fényesebben láttam már a világot, és szinte már vártam a futást (na jó, ez túlzás). Beértem végre a depóba, egy borzasztó, 7:21-es kerékpár idővel, amiből az utolsó köröm 2 és fél óra lett végül... na de sebaj, felvettem a futószerelést, lezuhanyoztam, aggódva észleltem, hogy a zuhany hideg vize nem esett jól, fáztam, pedig hideg az nem volt... A futópályára kiérve Viki egy fájdalomcsillapítóval várt, amit bevettem, és végül is ez jó döntésnek bizonyult, mert elmúlt a hidegrázásom teljesen. Nekivágtam a maratonnak, és tudtam, hogy itt már normális futóidőm nem lesz, csak a teljesítés a cél. Ennek szellemében egy ultra lassú tempóval kezdtem neki a 42 km-nek. A hetedik körig egész jól ment, csak a frissítőknél álltam meg egy kicsit sétálni, meg a versenyközpontban, ahol Vikiék vártak mindenféle jóval - sótabletta, gél, gyümölcsturmix, gazpacho(!), kóla. Szerintem a végére már koffein mérgezést kaptam a kólától meg a koffeines gélektől, de kellett az energia utánpótlás. A 8. körbe már bele-bele sétáltam, ekkor már kezdett sötétedni, és kezdtek eltűnni a barátok, ismerősök a pályáról. Gabit láttam néhányszor, rendületlenül rótta a köröket utánozhatatlan futóstílusában, ha volt erőm, intettem, vagy csak egy mosolygásnak szánt vicsorgást küldtem felé. Izsó Lajos - már rég célba érve - a parkban odakiáltotta, hogy jól mozogsz! Én nem így éreztem. Aztán jött az utolsó kör, és már tudtam, hogy meglesz, de a tavalyi fiaskó miatt nem mertem elbízni magam. Már sokat sétáltam, aztán csak a legvégén szedtem össze magam, és befordultam a célegyenesbe. Előzetesen úgy gondoltam, hogy Zalán fiammal a karomban fogok befutni, de aztán mondtam Vikinek, hogy félek, nem lesz elég erőm megtartani a 8 kilóját... így hát egyedül futottam be végül a célba egy 5 óra 43 perces maratonnal... 14:47:49. Hát, nem ennyire számítottam, hanem jó két órával kevesebbre, de mérhetetlenül boldog voltam, egyrészt mert teljesítettem életem első Ironman-jét, másrészt mert fel tudtam állni nagyon mélyről, és vissza tudtam jönni a versenybe, nem kellett ismét megtapasztalnom a feladás keserű ízét. Boldog voltam, és kicsit pityeregtem is Viki vállán, az éremmel a nyakamban. Az első gondolatom a háláé volt, mert sok lemondással járt a család számára a felkészülés, de a második gondolatom már az volt, hogy muszáj megjavítanom jövőre ezt az időt, mert ennél sokkal jobbat is tudok.

Másnap az ünnepélyes eredményhirdetésen még mindig rosszul voltam, a hidegrázások, rosszullét hullámok visszatértek, néhányszor le akartam fordulni a padról a csarnok hőségében, de mint mindig, most is Viki mentett meg, szerzett nekem egy üveg hideg kólát, amitől kicsit jobban lettem. Elképesztően jó érzés volt, amikor felhívtak a színpadra, mint első bálozót, és kezet ráztunk a TTT nagyjaival, legjobban az esett, amikor Kiss Karcsi megölelt a maga tizen-sok Ironmanjével egyetemben. Szóval Ironman lettem, happy end, meg minden.

Köszönet Vikinek a türelemért és a támogatásáért, ha nem írnám le, Ő akkor is tudná. IronGaben barátom, Neked is köszönök mindent, ahogy mondani szokás, ha Te nem lettél volna, ez az Ironmanség sem jött volna össze. Jövőre jövünk!

ironman002.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://badogember.blog.hu/api/trackback/id/tr765483214

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.