From hell

2013.09.03. 16:00

Kicsit elhanyagoltam a blogomat az elmúlt három évben, úgyhogy épp ideje volt, hogy megtörjem ezt a tendenciát, és megírjam a beszámolómat a 2013-as nagyatádi Ironman-ről.

Hol is kezdjem? Talán ott, hogy 2010-ben páros váltóban teljesítettem a klasszikus távot, és akkor megfogadtam, hogy következő évben én is Ironman leszek. Sajnos ez nem sikerült, mert egy betegség megakadályozott benne. Egy makacs felső légúti betegség kapcsán végül 2011 elején asztmát diagnosztizáltak nálam, miután egy éjszaka majdnem megfulladtam. Nem megyek bele mélyebben a betegségem részleteibe, elég annyi, hogy kaptam állandó használatra egy szteroid alapú inhalálós gyógyszert, amit azóta is használnom kell naponta kétszer a tünetmentes létezéshez, de legalább azóta az adagon már csökkenteni tudtunk. Így végül is csak IronGaben barátomnak szurkoltam a pálya mellett és Vikivel, feleségemmel együtt segítettünk neki második Ironman-je teljesítésében.

Aztán 2012-ben nekikezdtem életem első IM felkészülésének. Minden mínusz fokban, hóban megtett lépés, minden szenvedés közben csak az a kép lebegett előttem, amikor átfutok Nagyatádon a célkapun. Úgy éreztem, Gabi barátom segítségével egyre közelebb kerülök a hőn áhított célhoz. Aztán beütött a krach. Az úgy kezdődött, hogy csináltunk egy olyan kombót, hogy a hatvani sprint versenyről egyből lementünk a Balatonra, hogy még aznap délután becsatlakozzunk barátainkhoz az Ultrabalaton nonstop váltójába... szóval itt 24 óra leforgása alatt futottunk kb. 60 km-t, egy kis úszással és bringával megspékelve. Ez - mint utólag kiderült - kissé megterhelte a futóművemet. Nem sokkal ezután, pontosan négy héttel az IM előtt indultam egyik kedvenc versenyemen, a Vasi Vasemberen. Itt a futás megkezdése után nem sokkal elkezdett fájni az Achillesem, ami végül odáig fajult, hogy mire sántikálva célba értem, a jobb bokám mögött az ín körül a lábam a kétszeresére dagadt és pokolian fájt. Mivel járni is nehezen tudtam, innentől a felkészülésem leginkább a biciklizésre koncentrálódott. Achillesemet folyamatosan kentem csodakrémekkel, jegeltem, borogattam, és leginkább pihentettem. Egy héttel a verseny előttig odáig jutottam el, hogy kocogni már tudtam, kisebb láb érzékenységgel. Mivel már minden le volt szervezve - nevezés, szállás előleg fizetés, stb. - úgy gondoltam, bevállalom a versenyt, legfeljebb majd lesétálom a maratont a végén. A Nagy Napon a hajnali fény már ott talált engem a Gyékényesi tó partján, aztán már csak azt vettem észre, hogy úszom a tóban életem első Ironman-jén. Az úszás rendben lement, utána a bicaj is, sőt nagyjából a tervezett idő közelében is voltam. Aztán elkezdődött a futás, aminek félelemmel vegyes várakozással és izgalommal indultam neki. Kb. 15 km-ig számomra is meglepően jól ment a dolog, éreztem az Achillesem, de fájni nem fájt. Aztán 20 km környékén megjelent a fájdalom. Először csak gyengébben, majd lépésről-lépésre egyre erősebben. A hetedik kör már egy kínszenvedés volt. Futni már nem tudtam, és minden lépés fájt, már a séta is nehezen ment. A hetedik kör végén leültem, és azt mondtam Vikinek, hogy nem tudok tovább menni. Végül fél óra pihenés után meggyőzött, hogy próbáljak még egy kört menni, aztán meglátjuk. Nekiindultam a 8. körnek, de addigra már felőrölt a fájdalom és valószínűleg fejben már feladtam, a lábaim még vittek, de az akaratom már megrendült. Beértem a 8. körből, elzokogtam magam, és mondtam Vikinek, hogy nem bírok tovább menni. Még egy darabig győzködött, de aztán látta, hogy nem csak nyavalygásról van szó, tényleg feladtam. Lélekben és fizikailag is. Óriási csalódás volt. Már csak 3 kör, kb. 11,5 km volt csak hátra, és 13 óra 14 percnél kiálltam. Ha csak a távot nézzük, a 95%-át megcsináltam az IM távnak, de ez nem vigasztalt egyáltalán. Keserű és szomorú gondolatok között utaztunk haza másnap. Leszek-e még Ironman?

Ilyen előzmények után, ha lehet még inkább vágytam arra, hogy 2013-ban végre én is teljesítsem az IM távot. Úgy gondolom, idén minden eddiginél lelkiismeretesebben és keményebben edzettem önmagamhoz képest, rövid - 4 éves - triatlonos pályafutásom alatt idén edzettem a legtöbbet. Amit 45 évesen, család mellett, két kis gyerekkel, napi 9 óra munka mellett el tudtam végezni, azt megtettem. Biztos lehetett volna többet is, erre volt energiám, időm, pénzem. Így is rengeteg segítséget és támogatást kaptam a családomtól (a lemondásokról nem is beszélve), és IronGaben barátomtól. Nem írtam magamnak, de nagyjából 1.500 km futás, 2.500 km bringa, és elhanyagolható mennyiségű úszás került be a kalapba, de hogy mit húzok ki belőle 2013. július 27-én, az még kérdéses volt. Szerencsére idén komoly sérülés nem hátráltatta a felkészülésemet, eltekintve egy "kisebb" gerincbántalomtól, egy foci közben - mint utólag kiderült - elcsúszott egymáson a 4-es és 5-ös csigolyám, ami szörnyű derékfájást okozott hónapokig, míg rávettem magam, hogy elmenjek ortopéd orvos barátomhoz, aki aztán 1 másodperc alatt helyre tette szétcsúszott gerincemet egy mozdulattal... nem kellett volna ennyit várni. Ez is egy tanulság. Szóval már egy héttel előbb lementünk Gyékényesre a már januárban lefoglalt tóparti apartmanházba. Idén is elkísért feleségem, Viki, 7 hónapos kisfiam, valamint apósom és anyósom is, teljes volt a segítő csapat! Nagyon jó formában éreztem magam, az IM előtti utolsó versenyemen, kedvenc Vasi Vasemberemen, ideális időjárási viszonyok között PB időt mentem olimpiai távon, 10 percet javítva eddigi legjobbamon! Jók voltak az előjelek. Szombat hajnalban bringával gurultam ki a rajthoz, házunk kb. 1km-re volt a starthelytől. Bedepóztam a biciklit, imádkoztam még egy utolsót, hogy ne kapjak majd defektet, mert életemben nem cseréltem még belsőt, és bár kaptam tartalékot Gabi barátomtól, de nagy bajban lettem volna, ha nekem kell kicserélnem. A rajtnál kihúzódtam a jobb szélre teljesen, elkerülve a verekedést. Nem vagyok jó úszó, és úgy döntöttem, hogy mellben úszom végig az egészet, mert abban magabiztosabb (és gyorsabb...) vagyok, mint gyorsúszásban. Tavaly gyorsban úsztam az első kört, aztán a másodikra váltottam mellre, és a második köröm gyorsabb lett mint az első... ez van. Rögtön az úszás elején sikerült ráállnom egy jó tempóban mellező versenyzőre, akinek a lábvizén tudtam maradni végig a két körön át. Vicces volt, volt hogy 10-en vonatoztunk egymás mögött mellben, a fejek le-föl, mint a dugattyúk... Végül 1:18-as idővel jöttem ki a vízből, alig 3 perccel Gabi mögött, amin meg is lepődtem, mert ez 5 perccel jobb volt, mint a tavalyi úszásom, pedig akkor jártam úszó edzésekre is... Egy kapkodás mentes depózás után vágtam neki az első 75 km-nek. A természetvédelmi területen átvezető szép út már ismerős volt, útközben jól eső érzéssel töltötte el a szívemet az aszfaltra felfestett biztatás (köszönjük lányok!). Már Nagyatád előtt nem sokkal éreztem, hogy nagyon meleg van, ami miatt már egész héten aggódtam, mert a Balatonman féltávján végérvényesen kiderült számomra, hogy nem bírom a kánikulát. Az első 75 km nagyjából úgy sikerült, ahogy terveztem, 31,5 km/h volt az átlagom, és az első kis körnek még abszolút frissen vágtam neki. Aztán már az első kis körben éreztem, hogy valami nincs velem rendben. Apró hidegrázások futottak végig rajtam, de ezt nem gondoltam még vészesnek. Ettem, ittam folyamatosan, és locsoltam magam a frissítőknél és útközben is a vizes kulacsból. A második kis kör előtt megálltam egy pillanatra Vikinél, felvettem a frissítést, és nekivágtam a következő 35 km-nek. Sajnos a második körben a hidegrázásaim egyre erősödtek, és egyre rosszabbul éreztem magam. Mire beértem a második körből, alig tudtam leszállni a bringáról, olyan rosszul voltam. Folyamatosan rázott a hideg, szédültem, az ájulás környékezett. Lefeküdtem az árokpartra, egy fa árnyékába, és kb. egy órát agonizáltam magamban, míg Viki próbált lelket önteni belém és kaját belém diktálni. Ott ültem, a külvilágot, és Vikit csak homályosan érzékeltem, és arra gondoltam, hogy megint fel kell adnom, gyengének és betegnek éreztem magam. Hogy végül mégiscsak elindultam, abban nagy szerepe volt Vikinek, és annak a férfinak, aki valamelyik versenyzőtársam segítője volt, és odajött hozzám, megnézte a pulzusomat, jeget adott, és azt mondta, menjek ki az utolsó körre, tekerjek végig lassan rajta, aztán majd meglátom, szerinte nem lesz bajom, menni fog (ezúton is köszönöm neki, sajnálom, hogy nem kérdeztem meg a nevét, vagy hogy kinek segít). Egy óra fetrengés után - 12 óra 30-as tervezett időmet fejben elengedve - nekiindultam az utolsó körnek, és ahogy a kedves ismeretlen tanácsolta 20-25 km/h tempóval végiggurultam az utolsó 35 kilométert. Magam is meglepődtem, hogy nemhogy nem lettem rosszabbul, hanem kicsit jobban is lettem, a rosszullétek már csak időnként, hullámokban törtek rám. Ekkor egy kicsit fényesebben láttam már a világot, és szinte már vártam a futást (na jó, ez túlzás). Beértem végre a depóba, egy borzasztó, 7:21-es kerékpár idővel, amiből az utolsó köröm 2 és fél óra lett végül... na de sebaj, felvettem a futószerelést, lezuhanyoztam, aggódva észleltem, hogy a zuhany hideg vize nem esett jól, fáztam, pedig hideg az nem volt... A futópályára kiérve Viki egy fájdalomcsillapítóval várt, amit bevettem, és végül is ez jó döntésnek bizonyult, mert elmúlt a hidegrázásom teljesen. Nekivágtam a maratonnak, és tudtam, hogy itt már normális futóidőm nem lesz, csak a teljesítés a cél. Ennek szellemében egy ultra lassú tempóval kezdtem neki a 42 km-nek. A hetedik körig egész jól ment, csak a frissítőknél álltam meg egy kicsit sétálni, meg a versenyközpontban, ahol Vikiék vártak mindenféle jóval - sótabletta, gél, gyümölcsturmix, gazpacho(!), kóla. Szerintem a végére már koffein mérgezést kaptam a kólától meg a koffeines gélektől, de kellett az energia utánpótlás. A 8. körbe már bele-bele sétáltam, ekkor már kezdett sötétedni, és kezdtek eltűnni a barátok, ismerősök a pályáról. Gabit láttam néhányszor, rendületlenül rótta a köröket utánozhatatlan futóstílusában, ha volt erőm, intettem, vagy csak egy mosolygásnak szánt vicsorgást küldtem felé. Izsó Lajos - már rég célba érve - a parkban odakiáltotta, hogy jól mozogsz! Én nem így éreztem. Aztán jött az utolsó kör, és már tudtam, hogy meglesz, de a tavalyi fiaskó miatt nem mertem elbízni magam. Már sokat sétáltam, aztán csak a legvégén szedtem össze magam, és befordultam a célegyenesbe. Előzetesen úgy gondoltam, hogy Zalán fiammal a karomban fogok befutni, de aztán mondtam Vikinek, hogy félek, nem lesz elég erőm megtartani a 8 kilóját... így hát egyedül futottam be végül a célba egy 5 óra 43 perces maratonnal... 14:47:49. Hát, nem ennyire számítottam, hanem jó két órával kevesebbre, de mérhetetlenül boldog voltam, egyrészt mert teljesítettem életem első Ironman-jét, másrészt mert fel tudtam állni nagyon mélyről, és vissza tudtam jönni a versenybe, nem kellett ismét megtapasztalnom a feladás keserű ízét. Boldog voltam, és kicsit pityeregtem is Viki vállán, az éremmel a nyakamban. Az első gondolatom a háláé volt, mert sok lemondással járt a család számára a felkészülés, de a második gondolatom már az volt, hogy muszáj megjavítanom jövőre ezt az időt, mert ennél sokkal jobbat is tudok.

Másnap az ünnepélyes eredményhirdetésen még mindig rosszul voltam, a hidegrázások, rosszullét hullámok visszatértek, néhányszor le akartam fordulni a padról a csarnok hőségében, de mint mindig, most is Viki mentett meg, szerzett nekem egy üveg hideg kólát, amitől kicsit jobban lettem. Elképesztően jó érzés volt, amikor felhívtak a színpadra, mint első bálozót, és kezet ráztunk a TTT nagyjaival, legjobban az esett, amikor Kiss Karcsi megölelt a maga tizen-sok Ironmanjével egyetemben. Szóval Ironman lettem, happy end, meg minden.

Köszönet Vikinek a türelemért és a támogatásáért, ha nem írnám le, Ő akkor is tudná. IronGaben barátom, Neked is köszönök mindent, ahogy mondani szokás, ha Te nem lettél volna, ez az Ironmanség sem jött volna össze. Jövőre jövünk!

ironman002.jpg

57% Ironman

2010.08.18. 18:54

Rögtön megmagyarázom. Mármint a címet. Mivel én idén (még) váltóban követtem el az Ironmant, ezért kiszámoltam, hogy mivel a biciklizés kivételével, ahol én 105 km-t vállaltam, feleztük a távot Balázs barátommal, ezért én egy kicsivel többet mentem, mint egy féltáv, egész pontosan az össztáv 57%-át.

Szóval akkor rátérek a hazai triatlon élet talán legnagyobb eseményének (idén azért a budapesti triatlon VB valamivel nagyobb eseménynek számít szerintem) szubjektív beszámolójára, azaz elmesélem, nekem milyen volt belülről a nagyatádi Ironman verseny.

Mivel az utolsó pillanatban derült ki, hogy mégiscsak indulok váltóban, egész pontosan az "Egyéb váltó" kategórián belül az "Ironman párban" formációban, ezért kissé késve kezdtünk el szállást keresni. "Természetesen" Nagyatádon, és Gyékényesen nem volt már szállás, de szerencsénkre Kaszón sikerült végül szállást foglalnia Vikinek a Vadászház fogadóban. A helyszín számomra ismerős volt, hiszen tavasszal itt került megrendezésre a Duatlon OB, ráadásul Kaszó nagyjából félúton van Gyékényes (az úszás helyszíne) és Nagyatád (versenyközpont) között.

Különféle itt nem részletezett ok következtében csak péntek késő délután tudtunk elindulni, ezért körülbelül este 9-re érkeztünk meg Kaszóra, kicsit horrorfilm-szerű körülmények között, ugyanis az út vége felé hatalmas vihar szakadt ránk, özönvízszerű esővel, villámlással, ami többször is áramszünetet okozott a hotelben, elment az internet, televízió, minden. No de nem is ezért jöttünk ide, hanem a verseny miatt! Úgy volt, hogy esetleg összefutunk még a spanokkal, de Gabiék Gyékényesen laktak, Baliék pedig Nagyatádon, és a viharos időben semmi kedve nem volt egyikünknek sem 30 km-t autózni este már. Megbeszéltük, hogy reggel találkozunk a tónál, úgyhogy megvacsoráztunk, és a folyadék feltöltés okán még legurítottam egy sört, aztán nyugovóra tértünk. Persze jól aludni nem sikerült, de ezt már megszoktam, hogy a nagy versenyek előtt nem sikerül jól aludni.

Az óra hajnali 4:30-kor kíméletlenül csöngött. Meglepetésemre viszonylag frissen ébredtem, Viki egy finom teával várt. Megreggeliztünk, és fél 6 körül elindultunk Gyékényesre. A szervezők hajnali nagy dugókkal ijesztgettek, de valahogy ebből nem valósult meg semmi, sok ment a tó irányába, de dugó az nem volt. 6 órára érkeztünk meg az úszás helyszínére, ahova Gabi és Balázs már korábban megérkeztek, hiszen mindkettőnek be kellett depóznia a kerékpárját. Gabi egyéniben kívánta teljesíteni a távot, Balázs pedig az első kerékpározó szerepét vállalta magára a váltónkban. Mivel az előző esti vihar lehűtötte a levegőt 16 fok Celsiusra, a tó hőmérséklete viszont maradt 26 fok körül, ezért a tó felszínén gomolygó köd ül, kicsit félelmetes, arról nem beszélve, hogy semmilyen bója nem látszik, a kajakos kísérők is alig. Már csak kevés idő van hátra 7 óráig, a tisztelendő atya derékig a vízben állva megáldja a versenyzőket. Aztán Final countdown a hangszórókból, mindenki libabőrözik, majd pontban 7-kor eldörren az ágyú és az egyéni indulók nekiszaladnak a tónak, majd kisvártatva eltűnnek az áthatolhatatlan ködben.

Aztán jönnek a váltók első emberei, igen szép számban, közel 120-an. 7:20, Balázs is elrajtol, és aztán eltűnik ő is a ködben. Mivel hozzám hasonlóan neki sem erőssége az úszás, ezért negyven-egynéhány perc múlva számítok rá. Közben jönnek az egyéni indulók legjobb úszói, Karcsi 34 perc körül, Zoli kicsivel később. Gabi is partot ér az első kör után 45 perc körül. Közben hallani, hogy néhányan eltévedtek a ködben kissé. Bali jön is 44 perc körül, én némi bemelegítés után már a váltó területen várom a parton, gyors chip- és sapka csere, és belevetem magam beleevickélek a vízbe. A víz kellemesen meleg, és tükörsima, ideálisnak tűnik az úszáshoz. Gyorsban kezdem el, de észreveszem, hogy cikk-cakkban haladok, ezért inkább átváltok mellúszásra, minek nagyképűsködöm, mikor nem is tudok normálisan gyorsban úszni...

Meglepetésemre jól esik az úszás, hagyom el folyamatosan az embereket magam mellett, majd egy idő után ráeszméltem, hogy majdnem tök egyedül vagyok a ködben. Szerencsére nem messze magam előtt meglátok egy versenyzőt, aki ugyan gyorsban úszik, de nem túl gyorsan. Kicsit rákapcsolok, hogy utolérjem, majd mikor ez sikerül, megpróbálok ráragadni, szemmel láthatólag ő tudja, merre kell úszni, mert nagyon határozottan halad. Néha a bóját is látom, egyszer rossz felé úszom, de még idejében észrevettem, és korrigálom.

Érzem, hogy magamhoz képest viszonylag jó az időm, elég jól haladok, és nem érzem fáradtnak magam, egy hosszabb néptelen rész után megint utolérek jó néhány versenyzőt, és haladok el mellettük. Néhányszor meg kell törölnöm a szemüvegemet, mert a köddel együtt a bepárásodás gyakorlatilag vakká tesz, de már a köd is oszlik egy kicsit, így elkezd felsejleni a part. Végül 41 perc körül jövök ki a vízből, Balázs már vár, felfutok a depóig, átadom a chipet, majd megnyugszom egy kicsit - van kb. két óra pihenőm a váltásig. Még mindig szinte hűvös van.

 

Beülünk a kocsiba, Viki vezet, én közben eszem egy szendvicset, és iszom egy kis iso italt, és szépen átgurulunk Nagyatádra a versenyközpontba. Leparkolunk, közben ez alatt a fél óra alatt előbújt a nap, és mire elkezdem összerakni a biciklimet, már dög meleg van, folyik rólam a víz a napon. Kulacstöltés, kaja összepakolás, és irány a bicikli váltóhely. Kicsit csalódás, hogy a bicikli váltóhelyről azt gondoltam, hogy az egy kijelölt terület, ahol minden egyértelmű, de nincs ilyen, majd az út szélén váltunk. Kicsivel két óra elteltével valóban jön Bali, jó az ideje, letudta a 75 km-t, most jön nekem a 3 x 35, azaz 105 kemény kilométer. Mivel raktam el energiaszeletet, banánt, gélt, magnéziumot a mezem hátsó zsebébe (mennyi minden belefér!), ezért mondtam drágámnak, hogy szerintem max. másik kulacs italt fogok majd kérni, én nem adom oda a kedvenc kulacsaimat a frissítőpontokon a "kulacsért kulacsot" variációban.

Nekivágok a távnak, tudom, hogy nincsenek komoly szintkülönbségek, és hogy lesz majd megint 2 óra pihenőm utána, ezért megpróbálom nyomni, persze azért csak annyira, hogy azért a 105-ik kilire is maradjon még szufla. Y alakú a kör, amit meg kell tenni, érzem, hogy elég jól megy, az első köröm talán kissé túl erős is lett, 34 km/h körüli átlag. A frissítőpontokon igyekszem mindent kérni, banán, csoki, víz, köztük pedig iszom az iso italt a kulacsomból. Az első kör után már messziről kiabálom Vikinek, hogy nem kérek semmit, nem is lassítok, robogok tovább. A második körben aztán kicsit már érzem a lábaim, már csak 30-32 km/h az átlagom, de még mindig érzem az erőt magamban. Útközben többször is szembetalálkozom Gabival, próbálok mindig valami biztatót kiabálni neki, tudom, hogy neki nagyobb szüksége van a biztatásra. Én még csak 70 km körül járok, ő már 140 km-n is túl. A második kör végén új kulacsot kérek Vikitől, közben próbál mondani nekem valamit, de én annyira koncentrálok, hogy nem értem mit mond, ráadásul majdnem elütöm közben, ezért rákiáltok, hogy lépjen arrébb. Később kiderül, azt mondta, hogy várjam meg Gabit, aki közben megállt enni, meg pihenni. Ezt sajnos nem értettem, ezért tovább tekerek. A következő faluban baleset, bicikli maradványok az úton, egy furgon kersztben, a hátsó ablaka kitörve(!), mentő, rendőr... Lassítani kell, önzőn az jut eszembe, szerencse, hogy nem én álltam bele a furgonba, de azért a versenyzőt is sajnálom persze. De tekerni kell tovább. Már fárad a lábam, az átlagom is leesik főleg az első szakaszon, visszafelé aztán kicsit feléledek, és megint 32 km/h körüli átlagot megyek.

105 km, és beérek a depóba, kiveszik alólam a bringát, ott van Bali, átadom a chipet, meg a rajtszámot, már be van öltözve futáshoz (még mindig hosszúujjú kompressziós felsőben van, hogy bírja ebben a hőségben?), és nekivág a maga kis 21 km-ének. Hat kör, aztán jövök én, addig van kb. két órám pihegni. Pár perccel utánam begurul Gabi is a kerékpár depoba, ezek szerint 20 perccel jobbak vagyunk nála (szmájli), de persze mi ketten vagyunk, ő meg egyedül nyomja, de tényleg jó az ideje. Bemegyünk együtt az öltözőbe, Gabi komótosan - ahogy ígérte - zuhanyozik langyos vízben, én is gyorsan letusolom magam, aztán ő átöltözik, eszik, iszik, és nekikezd a maratoni futásnak...

Én is eszem egy szendvicset, iszom, meg még egy magnéziumot benyomok, hogy ne görcsöljek majd a futás alatt. Gabi közben időről időre megérkezik hozzánk a 3,5 km-es körök között, mindig kér valamit, kicsit letolja a családját, ha nem kapja meg azonnal, amit kíván... Egyszer le is ül, látszik, most ez egy mélypont, de majd túllendül rajta. A harmadik kör után megint elmegy zuhanyozni (jól nyomja). Közben elmegy az idő, Bali köröz, mikor megkérdezzük, hol tart, meglepetésre azt válaszolja, hogy már csak kettő van hátra, kb. 40 perc múlva váltunk. Hoppá, mindjárt én jövök. Eljön ez a perc is, szokásos rituálé: chip, rajtszám, aztán nekivágok az utolsó etapnak - már csak 21 kilométer, és befutunk...

Jól megy az első kör - naná, két órát pihentem - hagyom le egymás után az egyéni versenyzőket. Apró örömök, amik doppingolják az embert futás közben: lehagyom Kis Gyulát, láthatóan kicsit elkészült az erejével a hőségben, aztán lehagyom Zakariás Gézát is, aki a kerékpározás alatt elzakatolt mellettem egyszer vagy 45-tel, majd Karcsit is elhagyom... A második kör már kicsit rosszabb, érzem, hogy lassulok, borzasztó a hőség, hiába van rajtam sapka, folyik a víz a fejemen. A külső frissítő pont a parkban van, klassz árnyékos helyen. Van isteni dinnye, nagyon jól esik, a fejemet folyamatosan locsolom vízzel. A harmadik körben már egyre nehezebb, már nem visznek olyan frissen a lábaim. Figyelem, hogy Karcsi és köztem már nem nő a távolság, szerencsére nem is csökken. Benyomok egy gélt, iszom rá a frissítőnél, aztán dinnyét is eszem rá, lehet, ezt nem kellett volna, kicsit csikar a hasam, de aztán megnyugszik. A gél kicsit segít, megint kicsit jobban érzem magam.

Negyedik kör, ötödik kör, csak futok, ahogy még megy, csak a frissítőpontokon gyaloglok egy kicsit, amíg eszem, meg iszom. Egyre többen sétálnak, az az érzésem, hogy a futók fele gyalogol már, ki többet, ki kevesebbet. Valahogy eljön az utolsó kör is, ez már jó érzés, de a biztonság kedvéért betolok még egy gélt, hogy végigbírjam. Az eleje jól is megy, de visszafelé már érzem, hogy a jobb vádlim görcsközeli állapotban van, ezért kicsit lassítok. Kellett volna még egy magnézium. Most már mindegy, valahogy befutok. Jön a központ, ráfordulok a célegyenesre, a chip kapu után a bemondó már mondja is: befutó lesz, a "Nagyapád" váltó jön! Bali vár a célegyenes elején, együtt futunk át a célszalagon, kicsit gyorsan rángatott, mert az utolsó pillanatban majdnem begörcsölt a vádlim. Sebaj, beértünk, 11 óra 7 perc! Nagyon jó érzés.

Jövőre egyéniben!

Gabi is befut, 12 óra 37 perc, nagyon jó idő! Kislányával fut be, és egy olyan pólóban, amin egy közös jóbarátunk fotója van, aki már nem lehet közöttünk. Megígérte neki öt évvel ezelőtt, hogy megcsinálja az Ironmant. Most megtette. Mindketten tudjuk, hogy Tomi látja föntről.

 

 

Orfuman, az extrém

2010.06.14. 18:23

Előző hétvégén szombat-vasárnap folyamán egy Tour de Pelso - Balatonfüred olimpiai táv kombóval "melegítettünk" be Gabi barátommal a június 13-i Orfűi Extreme Középtávú Triatlon Országos Bajnokságra, azaz a féltávú Ironman-re.

Szombat délután érkeztünk meg Orfűre Gabival, és Danival. Daninak a helyszínnel kapcsolatban kellemetlen emlékei voltak, ugyanis a májusi duatlon versenyen a hírhedt abaligeti emelkedőn - a Manó-hegyen - egy lefelé 70 km/h-val száguldó versenyző elütötte azt a kis csoportot, amelyben Dani is kerekezett, és biciklijét, és vele együtt Danit is leamortizálta.

Délután hat körül még mindig 30 fok körüli hőmérséklet várt bennünket Orfűn, mikor elfoglaltuk szálláshelyünket, amely ugyan mindössze 100 m-re volt a depotól, cserébe a tetőtéri szobában viszont fülledt hőség volt. Gabi barátom kitalálta, hogy járjuk be a kerékpáros pályát, úgyhogy megtettünk egy kört a másnapi verseny helyszínén. Gyönyörű vidéken vezették végig a pályát, ekkor még tudtuk élvezni a szépségét, ráadásul 7 órára, mikor nekiindultunk, a hőség is kissé mérséklődött. Bő egy óra alatt végigkerekeztük a 27,7 km-es pályát, melyen két nagyobb, és 3-4 kisebb emelkedő volt, sok egyenes szakasszal, melyet elégedetten nyugtáztunk. Visszaérve a szállásra, fürdés után a helyi Muskátli vendéglőben költöttünk el egy igen finom vacsorát, melyet két korsó helyi, hertelendi sörrel öblítettünk le (kell a feltöltés!). A vacsora után próbáltunk egy jót pihenni, de a tetőtéri szobában melegebb volt, mint az erkélyen. Mondanám, hogy jól aludtunk, de nem lenne igaz, én többször ébredtem éjszaka arra, hogy folyik rólam a víz, olyan meleg van. Végül is több-kevesebb alvás után kora reggel ébredtünk, és lementünk reggelizni, hogy még egy utolsó feltöltést adjunk szervezetünknek, amelyet ma, tudtuk, igen nagy megterhelés fog érni. Időközben megérkeztek Dani szülei, akik nagyon kedvesen elvállalták, hogy nekünk is segítenek a frissítés feladásában.

Nyolc körül bedepoztuk a drótszamarakat, és szépen elhelyeztük a kerékpár- és futócipőket, enni- és innivalót. Ennivaló alatt ne grillcsirkére tessenek gondolni, hanem gélekre, és energiaszeletekre. Lassan közelgett a rajt ideje, úgyhogy leballagtunk a tópartra, Gabi és Dani beleszenvedte magát a neoprén ruhába, és besétáltunk a vízbe, ahonnan a rajt volt. Senki sem tudta igazán, pontosan honnan is kell rajtolni, kérdezgettük a csónakos embereket, de szemmel láthatólag fogalmuk sem volt. A versenyzők egy része elkezdett beúszni a tó belseje felé, aztán nem értettük pontosan mi történt, mert először úgy tűnt, hogy elkezdik kiterelni a versenyzőket, aztán egyszer csak hirtelen dudaszó, és megindult a mezőny. Nem mintha nekem számítana, mert az úszás nem erősségem, de akik bentről indultak, jelentős előnnyel vágtak neki a távnak. Az úszásról röviden csak annyit, hogy egy idő után annyira bepárásodott az úszószemüvegem, hogy nem láttam semmit szinte, csak az előttem csapkodókat követtem. Közel 44 perc elteltével partot érve - mint kiderült Gabi után kb. másfél perccel, aki a neoprén ruha siklását élvezve előbb ért ki a vízből - szokásos kis szédüléssel, ami az úszás után elfogja az embert, betrappoltam a depoba, és kissé küzdve a vizes lábra zoknit húzással, felpakoltam a kaját, sisakot és szemüveget fel, és nekiindultam a három kör kerékpárnak.

Hogy ne legyen annyira jó nekünk, a pálya rögtön a Manó-heggyel indul, ahol láttam, volt akivel már az első alkalom kifogott, és le kellett szállnia a kerékpárról. Felérve a tetőre, egy szép hosszú lejtőn lehetett kipihenni az emelkedő fáradalmait, és 60 km/h-val lehetett lezúgni a völgybe, ahol egy éles kanyar után hosszabb egyenes rész következett. Mivel bolyozni tilos volt, ezért az előttem menőket vagy megelőztem, aki lassabb volt, vagy tisztes távolságot próbáltam tartani, nehogy kiszedjenek a marcona motoros versenybírók. Útközben még volt néhány kisebb, és egy nagyobb emelkedő, de sajnos nem nagyon "éreztem" aznap a hegymeneteket, az általam leelőzött versenyzők közül néhányan rendre utolértek az emelkedőkön. A második körben elviharzott mellettem az elit élmezőnye, élén Csortos Imrével, akit sajnos a hőség megtréfált, és később futás közben rosszul lett és feladni kényszerült a versenyt első helyről. A második körben már csak az éltetett, hogy már csak egyszer kell felmásznom a gonosz Manó-hegyre. Útközben utolért Balázs barátom, és onnan nagyjából együtt mentünk végig a pályán.

Miközben a depo felé kerekeztem, láttam, hogy Gabi már a futópálya forró aszfaltját rója, és azt is konstatáltam, hogy nem vagyok annyira lemaradva tőle. Egy gyors depózás után nagy reményekkel vágtam neki az első körnek, de hamar lehűtött, hogy - sajnos szokás szerint - a bal lábamban a combizmom elkezdett görcsölni. Meg kellett állnom nyújtani, nyomtam egy gélt, és a frissítőnél megpróbáltam teleinni magam, és egy idő után valamennyire rendbejöttem, de folyamatosan éreztem, hogy Damoklész kardjaként függ felettem egy újabb görcs. Végül is elég jó irammal - kb. 6 perces km-rel, ami ebben a hőségben, és ennyi kilométerrel a lábamban a tűrhető kategóriában van - teljesítettem az első kört. Útközben elhagytam Balázst, aki utánam kiáltotta, hogy "de jó erőben vagy", ami egy kis extra erőt adott.

A célon áthaladva a frissítésnél megálltam kicsit, ettem, ittam, és nekikezdtem a második körnek. A görcs problémáim elkezdtek visszatérni. Úgy terveztem, nyomok megint egy gélt, de ekkor vettem észre, hogy már csak egy gél van nálam, ezért más taktikához kell folyamodnom. A második frissítőponton ettem banánt, ittam iso italt, és leöntöttem magam néhány tányér hidegvízzel. Ez utóbbi nagyon jól esett, de a lefolyó víz eláztatta a cipőmet, amely így egyrészt elnehezült, másrészt a zoknim valahogy felgyűrődött, aminek később egy vérhólyag lett az eredménye. A tó túloldalán egy lelkes és kedves telektulajdonos egy locsolótömlővel frissítést kínált a futóknak, amit én minden körben igénybe is vettem, és nagyon izgultam, hogy az utolsó körben is ott legyen. Ebben a körben már többször meg kellett állnom nyújtani a makacs combizom görcs miatt, ez sajnos az időn is meglátszott, és nem mertem ellőni utolsó mentsváram, a maradék egy gélemet még.

A második kör végén benyomtam aztán a gélt, ráittam a frissítőn, és reménykedtem, hogy kitart az utolsó körben az ereje. Nem így történt. Kicsit demoralizált még, hogy amikor nekikezdtem a harmadik körnek, Dani nevét épp akkor mondta be a szpíker, hogy célbaért. Sajnos rögtön a futópálya elején lévő dombos rész után megint begörcsöltem, de egy segítőkész idősebb sporttárs képében a szerencse arra futott, akinél volt egy görcsoldó folyadék, amit útmutatása alapján bedörzsöltem a combomba. Ez csípett marhára, ráadásul még a képemre is rátöröltem véletlenül, amitől a fejem is elkezdett égni, de gondoltam, legalább az arcizmaim sem rándulnak görcsbe. Sajna, ez a csodaszer sem tartott ki tovább 10 percnél, ráadásul a kör második felében már a jobb vádlim is elkezdett görcsölni, ami nem csoda, mert szerintem már minden olyan ásványi sót és elektrolitot kiizzadtam magamból, ami ahhoz kellett volna, hogy ne görcsöljek.

Nem részletezem, a lényeg az, hogy végül besántikáltam a célba, az utolsó körben hét és fél perces kilométer átlaggal, és akárhogy is szerettem volna, de két perccel kicsúsztam a 6 órából, amin belül szerettem volna célbaérni. Ettől függetlenül nem mondom, hogy elégedetlen vagyok, mert extrém melegben, extrém pályán végigcsináltam a távot, immáron másodszorra. Tavaly Zánkán 7:15 volt az időm, így ehhez képest majdnem 1 és negyed órát javítottam az időmön. Gabi végül is 20 perccel előbb ért a célba, de legalább őt is megviselte a meleg, nemcsak én szenvedtem, és ő meg is tette, amit én csak gondolatban: a második körben megmártózott a tóban, és lehűtötte magát, ezután egy egészen jó utolsó kört tudott produkálni.

A célban sör és virsli várt, ami nagyon jól esett. Mártóztunk egyet a tóban, aztán kidepozás után szépen összepakoltunk, és jóleső fáradsággal indultunk neki a hazavezető útnak. Gratula mindenkinek, aki ezt az embert próbáló versenyt végigcsinálta!

Manó a hegyen

2010.02.25. 10:29

Ahogy ígértem - állítólag illik betartani őket - jöjjön az első versenybeszámoló, frappánsan a 2009-es év első komoly versenyéről, az orfűi eXtreme Duatlonról. Május 9-én volt a verseny, és a korai időpont ellenére a rajt időpontjára 34 fok lett, tűző nap, és gatyarohasztó meleg. Ez - mint később kiderült - rutintalanságommal párosulva kellemetlen élményeket okozott a verseny során.

Bár az időjárás megengedte volna az úszást is akár, de hát kiírás szerint ez egy duatlon verseny volt, amelynek távja: 10 km futás - 40 km bringa - 5 km futás. A verseny nevében az "extrém" megnevezés nem véletlen. A triatlon és duatlon versenyeken általában nem szokott a rendezőség komoly szintemelkedéseket beiktatni sem a futáson, sem a kerékpár útvonalán. Nos, ez itt nem így van, mint talán sejteni lehetett a bevezetőből. Mind az első futásnál, mind a kerékpárnál felviszik az útvonalat egy brutális emelkedőre, az ún. Manó-hegyre, sőt bringánál összesen háromszor kell felmászni a siratófalon, és így 1.300 m szintkülönbséget kell megtenni a verseny során. Ez kicsivel több, mint a Kékesre felfutni, felbringázni... De sebaj, hiszen ezért jöttünk (?). Mivel ezen sport szépségeivel Gabi barátommal együtt csak 2008-ban kezdtünk ismerkedni, 40 évesen, és a téli alapozásunk is nagyjából kimaradt, újdonsült edzőnk, Gyuri kissé furán nézett ránk, mikor tájékoztattuk indulási terveinkről. Csak annyit mondott, hogy szerinte nem biztos, hogy ezzel a versennyel kellene kezdeni, és reméli, hogy nem veszi majd el a kedvünk a triatlontól. Ilyenkor a tapasztalatlan ember elmondja magának az összes hülye sztereotípiát, hogy teher alatt nő a pálma, meg hogy ami nem öl meg, az keménnyé tesz, stb. De a valóságban ez másképp játszódik le benned a pályán, inkább olyanokat mondasz magadnak, hogy "de mit is keresek én itt", meg " de mér' is csinálom én ezt"... Aztán beérsz a célba, és - miután magadhoz tértél - elfog egy jóleső érzés: megcsináltam.

De vissza a versenyhez! A rajt előtt megbeszéljük Gabival, hogy nem lőjük el magunkat az elején, hanem egy szép kényelmes 5:30 és 6 perc közötti kilométereket futunk, taktikusan, nem nyerni akarunk, ugye, hanem részt venni. A rajt után természetesen elragad minket a hév, Gabi hiper-szuper GPS-es órája csipog az első kilométer után, amit 4:30 körüli idővel sikerül futnunk. Mindketten ugyanarra gondolunk: meglesz ennek a böjtje. Rákanyarodunk a gonosz Manó hegy kaptatójára, itt már nem kell félni, hogy túl gyorsan futunk, örülünk, hogy egyáltalán fel tudunk futni. Lefelé kellemesebb, visz a lendület. Visszaérve a tópartra, vár ránk majdnem egy teljes tókör. A hőség és az emelkedő sokat kivesz belőlünk, én a magam részéről a 10 km végére nem igazán értem, hogy fogok én még 40 km-t bringázni, utána meg még 5 kilcsit futni? Végül is 56:46-tal érkezünk be egyszerre a depoba, ez 5:41-es km átlagot jelent, ami nem is olyan rossz(?) a siratófallal együtt. Rutintalan, több mint 3 perces öltözés után nyeregbe pattanunk, én még izgatott vagyok, mert nem tudom, mi vár rám. Ezen a versenyen még remek KTM trekking biciklimmel indultam jobb híján, a verseny végén a depoban az egyik profinak kinéző versenyző meg is kérdezte, hogy "te figyelj, ezzel nem nehezebb? "de igen" - válaszoltam. Bár mások azt is mondták, hogy "jaa, így könnyű, hogy elöl három tárcsád van!". Hát én nem éreztem könnyűnek. Ismét csak rutintalanságomra kell hivatkoznom a következő percek ecsetelésénél, ugyanis a kezdő futás, a hőség, és az extrém emelkedő ellenére sem ittam eleget, és ennek rögtön az első körben a kárát láttam a siratófalon. Ahogy tekerek felfelé, az emelkedő egyre meredekebb, én meg egyre kapcsolgatok vissza, aztán egy idő után nincs hova feljebb kapcsolni... már a legkönnyebb fokozaton megyek.  Egyszer csak érzem, nincs tovább. Körbenézek. Nem szégyen a tolás, úgyhogy leszállok, és a legmeredekebb részen feltolom a vasparipát. Hurrá, lankásodik a terep, akkor visszapattanok a nyeregbe. Nos, ez rossz döntés volt. Pont sikerült is a cipőmet a pedálba visszaklikkelni, amikor villám csap a bal vádlimba: görcs. Szelíden dőltem el, mint a fák, akárcsak a Kisherceg. Bringástul, berögzített lábbal dőltem be az árokba, szerencsére magas fű volt, egész kellemes volt beleesni. Na ez volt az a pillanat, amikor egy hajszál választott el attól, hogy azt mondjam, na ebből elég, legurulok a célba, aztán megvárom Gabi barátomat, és közben iszom egy sört. Ahol nagy a szükség, közel a segítség, a nézők közül odaugrott hozzám egy lány, és mondta, hogy segít, mert ő masszőr, és megmasszírozta a vádlimat. Majd annyit mondott: ne add fel, menj tovább! Én ezt isteni sugallatnak tekintettem, úgyhogy innentől kezdve nem volt erkölcsi alapom feladni a versenyt. Kiittam kulacsom tartalmát (persze, hogy egy kulaccsal indultam a versenyen), és újra nekiindultam. Nem részletezem további szenvedéseimet, a hátralévő körök megtétele során egyfajta rezignáltság vett rajtam erőt, és már csak arra koncentráltam, hogy beérjek a depoba. Gabitól végérvényesen akkor maradtam le, mikor az egyik kör során észrevettem egy vízcsapot az út mentén, ahol megálltam, és bőségesen beittam, és felfrissítettem magam. Volt még egy, a kedélyemet negatívan befolyásoló esemény, nevezetesen, mikor a második fordulómat tettem a Manó-hegy tetején, a nyilvánvalóan bátorítani akaró rendező utánam kiáltott, hogy már csak le kell gurulnom a depoig, de felvilágosítottam, hogy mi még egyszer látjuk egymást a harmadik körben. Szegény, azt hitte az eltelt időt látva, hogy ez már csak a harmadik köröm lehet... Végül csak beértem a depoba, ahol nekiindultam a verseny utolsó szakaszának. Röviden erről csak annyit, hogy magam sem hittem már, hogy valaha célba érek, de végül 3 óra 45 perc után átszakítottam a képzeletbeli célszalagot.

A beérkezés öröme mellett a másik legnagyobb élmény a versenyzőknek járó, bográcsban főtt gulyás elfogyasztása volt... Idén május 8-án vár ránk ismét a Manó-hegy, bár ezúttal a rendezők a futást nem viszik fel a hegyre, úgyhogy "csak" a bringával kell háromszor felmászni a siratófalon. Már alig várjuk! Sőt, az idei középtávú triatlon verseny úgy tűnik, Zánka helyett Orfűn kerül megrendezésre: 2 km úszás - 83 km kerékpár - 18 km futás a táv!

Kick off

2010.02.11. 11:05

Németesek kedvéért a kick off kezdőrúgást jelent, azaz jelezni szerettem volna, hogy elkezdtem saját blogomat. Kétszer már írtam blog bejegyzést, de nem a sajátomba, hanem vendégművészként hugicám blogján. Egy rövidet kulináris témában és egy sportosat. Most elérkezettnek láttam az időt, hogy egy saját blogba vágjak bele. Alapvetően arra gondoltam, hogy ezt a sportos témát folytatom - merthogy rendkívül sportos vagyok - és megosztom ezzel kapcsolatos gondolataimat a nagyérdeművel. A sportról szóló bejegyzésemet 2008. júliusban írtam, bárki beláthatja, itt az ideje, hogy beszámoljak a fejlődésemről, gondolom, már mindenki várta.

Fanatikus barátomnak, Gabennek köszönhetően - aki autókereskedő, de valamilyen titokzatos okból mentes a szakma sztereotípiáitól, például idegenkedik a nemesfémektől és a tetoválástól - azóta beléptünk egy triatlon sportegyesületbe, a budafoki BMTE triatlon szakosztályába (http://budafoktriatlon.blog.hu/). Szóval most már szervezett keretek között próbálunk készülni a megmérettetésekre, bár edzéslátogatást tekintve valószínűleg nem mi vagyunk az edzők álma. De hát nem könnyű munka (mondjuk az nekem most pont nincs), család, gyerek(ek) mellett 40 év felett minden edzésre eljárni. Aki ellátogat a BMTE blogjára, láthatja, hogy az edzésterv nem gyerekjáték, gyakorlatilag minden nap van/lenne egy edzés, sőt inkább kettő.

2009-ben vágtunk bele igazán ebbe a szép sportba, és azóta túl vagyunk már jónéhány veresenyen, amelyek némelyikéről terveim szerint beszámolok majd. Valahogy a blog címe is ehhez a sportághoz kapcsolódik - a sport hazai ikonja, Kropkó Péter írta könyvében (Megtettem, mert elhittem), hogy ő évente csak egyszer vasember, amikor felkészülése csúcsán van az Ironman előtt, minden más napon csak bádogember. Hát így vagyok én is ezzel a dologgal, azzal a különbséggel, hogy nekem még nem sikerült vasembernek éreznem magam egy versenyen sem... sőt néha még a bádogemberségemben sem vagyok bizonyos. Egyébként a meggyőződésem, hogy ez a világ legdrágább sportja. Eleve ott kezdődik, hogy ugye, ez három sportágból tevődik össze: futás, kerékpározás, úszás. Ez azt jelenti, hogy mindegyik sportágból fel kell szerelkezned, lehetőleg minőségi cuccokkal, ha komolyan gondolod. Lehet(ne) nem minőségi (értsd: 'ócsó') felszerelést is venni, de nincs értelme. Hadd írjak néhány példát a teljesség igénye nélkül. Egy jó minőségű futócipő (ami alap) 15-20 ezer forintnál kezdődik, és 35-40 ezer körül vannak a csúcsmodellek. Na most egy közepes felkészüléssel és versenyzéssel ez egy, max másfél év alatt gallyra megy. Persze érdemes két futócipőt tartani, mert az egyiket dzsuvás időben használod, a másik a gála. Ehhez jön még hozzá a futóruházat, minden időre és évszakra. Csak nemrég jöttem rá, hogy például a speciális futózokniknak mekkora szerepük van ebben a sportban. Akkor ott van a bicikli kérdése. A speciális triatlonos, időfutam kerékpárok akár több millió forintba is kerülhetnek, de használható országúti kerékpárt sem érdemes venni 300 ezer forint alatt. Nem azért, mert akkor nem vagy elég sznob, hanem mert két hónap múlva rájössz, hogy tévedtél a 100 ezer forintos bringáddal. Na most biciklihez meg kell venni a megfelelő ruházatot, pedált, cipőt, sisakot, kulacsot, etcetera, etcetera. Azt gondolná az ember, hogy az úszásra elég egy gatya, oszt kész, de ez tévedés, kedves barátaim, elég, ha arra gondolunk, hogy egy speciális neoprén ruha, amit a versenyek egy részén használni kell, 50-60 ezer forint környékén van. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy ez egy olyan teljesítménysport, amely közben enni és inni kell, hiszen a távok java része - talán a legrövidebb sprint táv kivételével (sprint táv: 750 m úszás, 20 km kerékpár, 5 km futás) - megköveteli, hogy utántöltsd az elégetett táplálékot és folyadékot, ezért "kötelező" a táplálékkiegészítők, energiaszeletek, izotóniás italok folyamatos vásárlása. És nyugodtan idesorolhatjuk még az utazási költségeket, hiszen a Vasi Vasemberre is le kell jutni valahogy, és a nevezési díjakat is.

Bevezetésnek egyelőre ennyit, legközelebb írok néhány versenyről, amelyet együtt szenvedtünk élveztünk végig Gaben barátommal.